Beszélgetések

2021. december 25.

Az emberek jobbak, mint magukról gondolják, és nem csak karácsonykor – interjú a Magyar7-nek

Lapunk éppen akkor került a nyomdába, amikor zárult a Jónak lenni jó adománygyűjtés. Az adományok a Herczegh Anita és férje, Áder János által létrehozott Regőczi István Alapítvány a Koronavírus Árváiért számlájára futottak be, ahonnan gondos mérlegelés után jut el a támogatás az árván maradt gyerekekhez. A jószolgálati munkáról, az anyaságról, család és munka összeegyeztethetőségéről beszélgettünk Herczegh Anitával, aki tíz év tapasztalata alapján állítja, sokkal több a nyíltszívű, adakozó ember, mint azt gondolnánk. És ez bíztató!

– Sokan adakoztak, a kampánynak nagy felhajtó ereje volt. Mi indította el önöket ezen az úton, volt valamilyen személyes tapasztalatuk, hogy úgy döntöttek, pártfogásukba veszik a járvány árváit?

– A járvány első hullámában, amikor bezárkóztunk, a tehetetlenség volt a legnehezebb. Édesanyámat magunkhoz vettük, és rettegve hallgattuk a növekvő számokat. Minden programunkat törölték, csak passzív szemlélői voltunk a történéseknek, amire nem volt ráhatásunk. Aztán elkezdtem maszkokat varrni, megpróbáltuk a kórházi dolgozók munkáját segíteni, felajánlásokat vettünk át. Így már könnyebb volt elviselni, de amikor a harmadik hullámban nap mint nap azt olvastuk, vagy hallottuk az ismerősöktől, hogy kisgyermekek maradtak árván, félárván, akkor úgy éreztük, van tennivalónk. A végső, kiváltó esemény az volt, amikor a férjem egy ismerősétől hallott egy hatgyermekes édesanyáról, akiről nem lehetett tudni, meg tudják-e menteni, éppen azt intézték, hogy gyermekei még elbúcsúzhassanak tőle… Akkor 5-600 gyermekről lehetett tudni, most már több mint ezer árva, vagy félárva gyermekről tudunk.

– És hogyan történik a támogatás, egyszeri segítségről van szó, vagy megpróbálják a gyerekek sorsát követni?

– Azokon tudunk segíteni, akik hozzánk fordulnak. Nagyon fontos, hogy az érintettek értesüljenek az alapítványról, tudják, van segítségük. Miután hozzánk fordulnak, mindent ellenőriznünk kell, azután döntünk a támogatásról. Ebben az évben főként egyszeri gyorssegélyt folyósítottunk, mert erre volt a legnagyobb igény. A családok sokszor a családfenntartót veszítették el, és a hagyatéki eljárás befejezéséig zárolták a folyószámlájukat. Nem volt semmilyen bevételük, tehát azonnali gyorssegélyről döntöttünk, függően az anyagi helyzettől és az eltartottak számától. Hosszú távon azonban havi rendszeres, kiszámítható segítséget szeretnénk nyújtani.

– Ez komoly apparátust igényel.

– Ez az, ami nekünk nincs, viszont nagy segítséget kaptunk a Köztársasági Elnöki Hivatal apparátusától. Most már van egy négyfős apparátus, köztük egy Covid-özveggyel, aki három gyermek mellett volt főállású anya, és hirtelen elvesztették a családfenntartót. Neki nagyon nehéz lett volna visszamenni a munkaerőpiacra, jelentkezett tehát az alapítványhoz, és most ő az egyik nagyon fontos munkatársunk, aki sejthető, milyen empátiával kezeli a telefonokat és dolgozik a sorstársai életének jobbításáért.

– Egy felvidéki orvosnő mondta, amikor a nyár folyamán először hallott az alapítványról, hogy naponta találkozik különböző tragédiákkal, de soha eszébe sem jutott, mennyi Covid-árva lehet. Tehát önök tulajdonképpen tudatosítatták a társadalommal, hogy a járványnak ilyen következménye is van.

– Igen, nagyon nagy fába vágtuk a fejszénket, de jó döntést hoztunk. Érzékeljük a hatalmas segíteni akarást az országon belül, az embereket valóban meghatja az árvák sorsa. Adakoznának, rendszeresen, akár nagyobb összeggel is, de hogyan, ha a közvetlen közelükben nincs ilyen rászoruló család? Sokan örülnek, hogy az alapítványon keresztül célba lehet juttatni a segítséget, ráadásul közhasznú alapítványról van szó, tehát adómentesen tudjuk a támogatást folyósítani. Ugyanakkor majdnem minden család arról számol be, hogy sok segítséget kaptak a környezetükből, az elhunyt volt munkatársaitól, a gyerekek iskolás közösségétől, szülőktől, tanároktól, a településen élőktől akár névtelenül is, és ez az a segítőkészség, ami átlendíti őket. A tragédia után ugyanis sokan kétségbeesetten úgy gondolják, nincs tovább, feladják. A segítség azonban mozgósítja a bennük rejlő tartalékokat.  

– Az országos kampány is azt mutatja, az emberek támogatják a rászorulókat, persze, ünnepek előtt jó szívvel adakozunk, szívesebben is, mint máskor, de lehet, hogy többről is szó van. Lehet, hogy a járvány erősíti az egymás iránt érzett felelősséget?

– Már a koronavírus-járvány előtt is sok interjúban hangsúlyoztam, a munkámnak az a nagy adománya, hogy folyamatosan találkozom az önzetlenséggel, a tenni akarással, az empátiával. Nagyon sok kezdeményezés van a legkülönbözőbb területeken, amelyek arról szólnak, hogy az emberek összefognak és segítenek. Ki a munkájával, ki pénzadománnyal. Böjte Csaba testvér is folyamatosan arról számol be nekem, hogy gyakran küldenek az árváinak névtelenül néhány százezer, vagy néhány millió forintot. Ezt korábban is tapasztaltam, ezért nekem sokkal jobb a véleményem az emberekről, mint az embereknek saját magukról, és ez nem csak karácsonykor van így!

– A Magyar Máltai Szeretetszolgálat nagyköveteként volt ez a tapasztalta?

– Úgy gondolom, mindig kell egy ötlet, egy ember, aki elindítja a kampányt, amihez csatlakozni lehet: az emberek szeretnének segíteni, és ha van egy jó kezdeményezés, boldogan csatlakoznak.  Egy édesanya könnyezve mesélte, kinyitotta a postaládát és egy szívecskékkel telerajzolt borítékban talált százezer forintot névtelen adományozótól. Az alapítvány folyószámláján is látom, van  aki már beállította a havi rendszeres támogatást. Magánszemélyek, baráti körök, egyházi közösségek, kisvállalkozások, nagy cégek, önkormányzatok – a legkülönbözőbb háttérrel akarnak segíteni. Az összefogás tehát érezhető.

– Az egyébként adott volt, hogy a gyermekmentő Regőczi István nevét veszi fel az alapítvány, vagy keresni kellett a névadót?

– Mindenképp olyan nevet akartunk választani, amely jól megkülönböztethető és visszatükrözi a szándékainkat. Regőczi atya élete összefonódik az árvákkal. Ő a háború után karolta fel és nevelte fel a hadiárvákat. Nálunk viszont vannak gyámok és családban maradnak a gyerekek, akiket inkább csak segíteni, támogatni kell. Azon vagyunk, hogy méltóak legyünk a névhasználatra, és Regőczi atya tevékenységéhez. Amikor eldőlt, hogy az ő nevét vesszük fel, megpróbáltuk beszerezni az Isten vándora című könyvét, hogy elolvashassuk az önéletrajzát. Teljesen véletlenül egy antikváriumból dedikált példányt sikerült megszereznünk, amibe csak annyi áll: Szeretettel Regőczi István. Én ezt úgy értelmezem, hogy fentről áldását adta a névhasználatra.

– Mondjuk el, hogy önöknek gyakorlatuk van az alapítványok működtetésében, többek között a Felvidéken is van szervezetük. Köztudott, hogy édesapja, Herczegh Géza, neves jogtudós, Nagykaposon született a két háború között. A város ápolja az emlékét, három évvel ezelőtt avatták fel a mellszobrát. Önnek van-e felvidékiség-tudata, egyáltalán mennyire élő az Ung-vidékiekkel a kapcsolat?

– Igen, máig élő a kapcsolat, elsősorban édesanyámnak köszönhetően. Ketten édesapámmal hozták létre a Herczegh Károly Alapítványt, apai nagyapám után. Aztán édesapám halála után anyám ugyanolyan, sőt kettőzött lelkesedéssel folytatja a munkát. Nagyon a sajátjának érzi, azt látom rajta, hogy már-már felvidéki identitásúnak érzi magát, holott ő nem onnan származik, de szeretettel kötődik a helyhez. Nagyon sok barátra tett szert Nagykaposon és a környéken, ezért is szívesen csinálja ezt a munkát. Sokszor a bátyám is csatlakozik, ő is elkíséri.

– Még élnek ott rokonaik is, van hová becsengetniük?

– Most nemrégiben hunyt el az utolsó családtag, akivel a kapcsolatot tartottuk. Sajnos több ilyen közeli rokoni kapcsolat a Felvidéken már nincs, de van a családnak egy másik ága, ők Kárpátalján élnek, egyik napról a másikra találták ott magukat, amikor fejük fölött meghúzták az országhatárt. Arra is van példa, hogy ők jönnek át a nagykaposi rendezvényekre, és ott van együtt a család.

– Ha már a családnál tartunk, egy nagy váltás előtt állnak, lassan a végéhez közeledik Elnök úrnak a megbízatási ideje, egy tízéves korszak zárul le. Annak idején teljesen természetes döntés volt, hogy otthagyja a bírói karrierjét és odaáll a férje mellé, hisz a másik választás sem lett volna példa nélküli. Mennyire volt ez nehéz döntés?

– Ez valóban döntést igényelt, de még korábban, 2009-ben kellett meghozni, amikor a férjem európai parlamenti képviselő lett. A két kisebb gyerek akkor volt 6 és 15 éves, a két nagyobb friss egyetemista. Az volt a kérdés, hogy a férjem kimegy Brüsszelbe és vasárnapi apukaként időnként hazajön, vagy pedig mi is kiköltözünk a két kicsivel együtt, a két nagy pedig leválik rólunk, és maradnak itthon, hiszen őket az egyetem már ideköti. Végül is a gyerekekkel megbeszélve emellett döntöttünk. Nem akartam, hogy a kicsinek ritkán látott hétvégi apukája legyen. Tehát nekem már akkor választanom kellett a család és a munka között. Később azonban, amikor visszaköltöztünk, tudtam volna a bírói karriert folytatni, de akkor azt kellett mérlegelnem, hol vagyok pótolható, ha valaki átveszi a bírói munkámat, ugyanúgy tudja vinni az ügyeket. Viszont  az úgynevezett first lady – vagyis elnökfeleségi feladatokat senki nem tudja átvenni, ott hiány keletkezik. Láttam az elődeim munkáját, úgyhogy döntöttem, teljes szívvel beállok, és őszintén mondom, nagyon sok örömet jelent. A karitatív tevékenység a legszebb része a feladatomnak. Vannak a protokolláris találkozók, amikor egy másik elnök feleségének megmutatom Budapest valamelyik szépségét, beszélgetünk egy ebéd vagy vacsora során. De egész más tíz éven át részt venni a karitatív szervezetek munkájában, látni az eredményeket, találkozni a hátrányos helyzetű gyerekekkel, a fogyatékkal élőkkel, a tehetséges gyerekekkel, a nagycsaládosokkal. Nagyon sok örömet és szép élményt adtak, egyáltalán nem bántam meg a döntésem.

– Nem véletlenül vallja, hogy aki kézen fog egy gyermeket, már tett valamit a jövőért.

– Valahogy mindig a gyerekekkel kapcsolatos feladatok, tennivalók találtak meg. Volt más jellegű megkeresés is, de a gyerekekkel kapcsolatos felkérésekre nem szoktam nemet mondani. Négyszeres anyukaként és most már nagymamaként ez annyira nem meglepő.

– Ez az életforma nagyon sok megkötéssel jár, az elő sem fordulhat, hogy farmerban, pólóban leugrik a közértbe?

– Dehogynem! Előfordul, és farmerban, pulcsiban nem nagyon ismernek meg.

– Nagyon sok minden átalakulóban van körülöttünk, többek között a hagyományos női-férfi szerepek is, ráadásul olyan évezredes alapértékeket akarnak megkérdőjelezni, mint a hagyományos családmodell. Ezek aggasztó jelenségek. Lehet, hogy elindultunk valami jóvátehetetlen irányba?

– Bennem is kavarognak ezek a kérdések. Van, hogy én is elkeseredek, aztán találkozom valamilyen meghívás kapcsán egy olyan kezdeményezéssel, ami miatt megint bizakodó leszek. Reménykedem, hogy ez csak egy átmeneti időszak.

– Ugyanakkor érezhető, hogy van egy nagyon erős gyermekvállalási kedv, és mégis, sok nő fél is a döntéstől, sokkal jobban, mint bármikor korábban.

– A két jelenség egyszerre van jelen, ezt a saját gyerekeimen is látom. Én már sokgyermekes édesanya voltam ennyi idős koromban, a gyerekvállalás most sokkal későbbre tolódott. A cél az lenne, hogy minden családban annyi gyerek szülessen, amennyit szeretnének, tehát, hogy senki ne kényszerüljön a munkája, vagy megélhetési okok miatt feladni vágyait, hogy több gyermeke legyen. Láthatóan igyekszik a kormányzat minden megoldással támogatni a gyermekvállalást.

– Nagyon sokan a karrierjüket féltik, pedig éppen az ön példája is rácáfol a félelmekre, de mintha ezek a példák nem érnék el a nőket.

– Bennem annyira erős volt a gyerekek utáni vágy, hogy semmi nem téríthetett volna el. Nagyon akartam gyerekeket, többet akartam, és hála istennek lett is, és soha nem volt vita köztünk a férjemmel, hogy bárminek is másként kellene lennie. De számtalan példa van, akár Ürge-Vorsatz Diána példája, aki a Regőczi Alapítvány kuratóriumának is a tagja, 7 gyermek édesanyja, fizikus, professzor asszony, díjak tömkelegét megkapta, nemzetközi szervezetek tagja, és bírja energiával, mindenre jut ideje. Rengeteg nő tudott karriert csinálni úgy, hogy közben gyermeket is nevelt.

– Ön egyébként egy év múlva hol látja magát, visszatér a bíróságra, vagy inkább a karitatív tevékenységet folytatja?

– A saját gyermekemnek érzem a Regőczi Alapítványt. A családokkal szeretnék személyes kapcsolatban lenni, hogy ne csak adatlapok alapján kelljen dönteni segélyekről.  És bízom benne, hogy azért maradnak más karitatív felkérések is, amelyeknek szívesen teszek eleget.

– Ilyenkor karácsony előtt milyen plusz feladata van az elnök feleségének?

– Ez a legsűrűbb időszak, nagyon sok karitatív rendezvény, jótékonysági vásár van. Megpróbálok mindenhová elmenni, ahová hívnak. Van egy volt kolléganőm a bíróságon, aki Böjte Csaba gyerekeinek szervezi a gyűjtést minden évben. A gyermekek írnak az angyalkáknak levelet, és az angyalok mindenkinek teljesítik a karácsonyi kívánságait. Több mint ezer gyereknek 2-3 kamion viszi ki az ajándékokat. Van olyan gyermek, akinek már 15 éve teljesítem a kívánságát.

– És mi lenne az ön kívánsága?

– Hogy együtt legyen a család.

– Áder János idei újévi beszéde egy népmesére épült, aminek az volt az üzenete, hogy a rossz legyőzhető. Úgy fogalmazott, az új évben kevesebb kétely és több bizalom kellene, legyünk hálásak 2021-ben, kérdés, megfogadtuk-e a tanácsot? Nehéz év van mögöttünk, miben bízva várjuk az új évet?

– Sok jel mutat arra, hogy a koronavírus által gerjesztett félelemmel teli időszakban az emberek elkezdtek azon gondolkodni, mi a lényeges az életben. Eljutottunk odáig, hogy semmi nem számít, csak az, hogy mindenki hiánytalanul ott legyen a fa körül. Ez a legfontosabb. Remélem, tanulunk ebből a helyzetből, mert vannak tanulságok: nem az a fontos, el tudunk-e külföldre utazni, vagy meg tudunk-e venni valamilyen ajándékot a másiknak, hanem az, hogy mindenki egészséges legyen!

Molnár Judit, Haják Szabó Mária
 

Az interjú online elérhetősége:

https://www.hirek.sk/kavezo/az-emberek-jobbak-mint-magukrol-gondoljak-es-nem-csak-karacsonykor